Hűséges folyók
2012. szeptemberében jelentettük meg magyar és lengyel nyelven, HŰSÉGES FOLYÓK
WIERNE RZEKI címmel, Jerzy Paruszewski Lengyelországban élő kortárs költő verseskönyvét Csisztay Gizella és Mandics György forditásában, Horvát Lívia grafikáival illusztrálva.
(ISBN: 978-86-87741-04-1)
 |
 |
Egy melegszívű szatirikus
Jerzy Paruszewski személyiségére egy lengyelországi költő-találkozón figyeltem fel. Akkoriban még csak szórványos lengyel tudással próbáltam követni az egymást sorjázó költőket, akik közhelyeket halmoztak közhelyre, ki romantikusan, pátoszosan ömlengve, ki a hazafias húrokat verve makacsul, vérbe forgó tekintettel, váteszi menydörgéssel, ki pedig a neo-avantgarde poszmodern gügyögésében szenvtelenül, de a közönségre lesve. A közönség hamar elpilledt, belefáradt, s bizony egyre többen fészkelődtek, s a szerencsés helyeken ülők, szép lassan elkezdték a stratégiai visszavonulást a hátsó sorokból, meg a sorvégekről. S ekkor jelent meg Jerzy.
Csak néhány soros verseket mondott, de az első vers után felébredt a terem, elkerekedtek a szemek, s a második vers után, már hahotázott mindenki. A bonyolultabb szójátékokat nem mindig értettem pontosan, ám a versek élét, célját, miértjét igen. Hiszen a körülöttünk levő élő valóságból indultak ki ezek a versek, azt ragadták meg, ami a mai, mindennapi lengyel élet valósága, az újgazdagokkal, a hamis prófétákkal, az ateistákból átvedlett zarándokokkal, a köpenyegforgatókkal, s főként a mindenható Pénzzel, mely a hagyományos értékrend helyére furakodott. S tette ezt vitriolos iróniával, jól kihegyezett poénokkal, a modern szabadverset, a klasszikus fegyvertárral ötvöző stílusban.
Később, egy másik találkozón Żyrardow-ban találkoztunk, ahol ő kulturális szervezőként egy egész költőcsoportot mutatott be, s érdekes volt felismernem, hogy a legtehetségesebbek, az ő útján haladnak, egyfajta mesterükként követik már a középkorú költőt. Ekkor kaptam tőle Owaki i taki kötetét, amelynek szellemes fedőlapja pompásan tükrözi vissza a maga groteszkségével a félig ember félig darázs költőt, aki fulánkjával támad a gonoszra, de szárnyai zöld viráglevelekből állnak.
Hiszen ilyen ő: szatirikus, kemény erkölcsrendész, de ugyanakkor az emberség finomságaira érzékeny, ahogyan azt a kötetnyitó verse is példázza, amelyet Magyarkanizsán írt, a Tisza partján, az ottani írótáborban, miután meghallgatta elbeszélésemet arról a furcsaságról, hogy miként sodródtak el felettünk a határok, s találtuk magunk idegenben, bár mi ott maradtunk, egyhelyben szülőföldünkön.
Verszáró iróniája lehet szállóigévé válik a jövőben: „Nehéz ma európéernek lenni Európában". Mert a Bankok nyomásában így változik a világ. József Attila még a fehérek közt keresett egy Európait, mi most az Európaiak közt kell keressük az Igaz, emberi embert. Lámpással mint egykoron az antik görögök. Meg ahogy a mai görögök is keresik azt, amit
Brüsszelből nézve „érthetetlen". Egy melegszívű szatirikus
A Tisza partjáról nézve viszont nagyon világos. Ahogyan világos a Nyemen partjáról is.
Mandics György
