KARÁCSONY
2015. december 24.
Tari István
CSONGRÁDI BESZÉD*
KARÁCSONY
A régi keresztények számára a kiutat jelentette Jézus születésnapjának megünneplése. Az ókori Rómában is –szaturnáliáknak nevezett – táncos mulatságokkal, féktelen alakoskodásokkal, szerepcserékkel, eszem-iszomokkal, szabadjára engedett ösztönökkel kísérelték meg az emberek az isteneket felvidítani a hideg, a sötétség, a nélkülözés időszakának végén, a téli napfordulat idején. A december 17-én kezdődő dáridók Mithrász ünnepével, a felkelő nap, a fény, a világosság istenének ünnepével fejeződtek be december 25-én. Ezen a kötelező pogány ünnepen kezdték a régi keresztények Jézus születését megünnepelni, mely 325-ben, az első, nikaiai (vagy niceai) zsinaton vált a kereszténység hivatalos ünnepévé.
A 16. században, a könyvnyomtatás beindulásával, elterjedésével kerül az emberek otthonaiba a BIBLIA, és vele együtt a vallásos ünnepek, a vallásos szertartások kialakuló szokásai is a családi otthonok köreibe költözve hagyományozódnak.
A karácsony a születés, születésünk, a teremtés, teremtésünk történetére mutat. Legfontosabb kérdéseinket, a megtestesülést idézi fel. Egyházi és népi hagyományaink is az ember teremtésével, bűnbeesésével, megváltásának ígéretével foglalkoznak.
A fény megszületése, az emberré vált Isten megszületése, a remény megszületése, az érzelmi gazdagság kiteljesedése, az ünnep átélése, népéletünkben a jövő kipuhatolása, a sötétség démonainak elriasztása is oly sok szállal kötődik a karácsonyhoz… Valójában egyet jelent vele!
Jelképek sokasága veszi körül a születésnek, a kezdődő újnak, a megújulásnak, az emberi üdvtörténet központi eseményének ünnepét. Jelképek sokasága nyújt kapaszkodót az ünnepre készülő embernek. A várakozás idején, ádvent idején az emberek, nem csak házaikat, állataik istállóit, azok környékét, hanem lelküket, lelki életüket is igyekeztek rendezni. Közösségen belüli kapcsolataikat felfrissítették, vitás kérdéseik elsimítására, tartozásaik kiegyenlítésére törekedtek. Kapcsolatrendszerüket a készülődés, a vendégvárás, a békességre való törekvés, az ajándékozás közelgő élménye járta át.
Valamikor a megváltó érkezése még négyhetes böjti előkészülettel járt. Szerdánként és péntekenként szigorúbb böjtöt tartottak, szombatonként a húsételek fogyasztásától tartózkodtak.
Az advent bensőséges hangulatát a hajnali misék alapozták meg. Gyermekként, az ötvenes évek második felében, jómagam is átélhettem a korai felkelés varázsos izgalmát. Idősödő apám nem volt nagy templombajáró ember, ám a hajnali misék nem maradhattak ki életünkből. Nem értettem az értetlenkedő felnőtteket, akik időnként hangosan is sajnálták a korán felkeltett gyerekeket. Mái napig fel tudom idézni utunkat a csikorgó hóban, a bezúzmarásodott hajnali fák fénynél felszikrázó csipkéit, a zentai Jézus szíve templom kórusának részleteit, első emlékképeim, kollektív élményem, feleszmélésem színhelyét. Jéghideg volt a templomban, a kántor kivágott ötujjas kesztyűben orgonált, és az éneklő emberek szájából látványosan testet öltve, kitapintható gomolygással, zengve szállt föl a hajnali ének. Tizenvalahány évvel azelőtt, a délvidéki magyarirtás idején, harmincnál több katolikus papunk halt vértanúhalált. A délvidéki magyarság, a háború utáni években, csak a papjaiban bízhatott: nagyobb egyházi ünnepeinken tömve voltak templomaink, életben maradt papjaink többezres tömegnek, a hívők többezres tömegének prédikáltak.
Mindent, amink van, kaptuk valahonnan. „Mid van, amit nem kaptál?” – hangzik az ószövetségi kérdés. Semmink sincs, amit nem kaptunk…
Csak ami Istentől való, azt adhatom tovább. Valamikor mindenkit, aki bekopogott ünnepi köszöntésével, megajándékoztak valami aprósággal. Az ajándék a mennyország kicsiny darabkájával, örömével azonosult.
Ahogyan a karácsonyfa is emlékeztet az élet fájára az édenkert, a paradicsom közepén, valamint a vele összemosódó jó és gonosz tudásának a fájára, úgy a gömbök az alma alakját, a csillogó sújtások, szalagok a kígyó alakját idézik. A karácsonyfa az 1800-as évek első felében kezdett Bécsen keresztül elterjedni Magyarországon. A hagyományőrző nép ősi jelképét: a termőágat váltotta fel, azt a zöld ágat, borókaágat, fagyöngyöt, a koronafa összefont tüskés ágait, melyet vízbe állítva, a mestergerendáról lelógatva, ünnepek alkalmával helyeztek el az emberek lakásukban. A Magyarországon őshonos diófa termése Szent Ágoston szerint Krisztust is jelképezheti. A dió külső, keserű burka a szenvedésre, a csonthéj a keresztfára, belének olajos tartalma az isteni életre mutat. Az aranyozott diók, a Luca napján elültetett karácsonyi búza friss zöldje, a megújulás, a bizakodás, a megtestesült Ige jelképe. A karácsonyfából a hozzátartozók sírjára is jut néhány ág.
Az egypártú, ateista államvallású időkben a karácsonyfát fenyőfának nevezték, évvégén fenyőfaünnepekről is szóltak a hírek, csak azt nem harangozták be, ahogyan egyik barátom megfogalmazta, hogy: télapót hozott a Jézuska.
A karácsony az egyetlen ünnepünk, melyet a világon szinte mindenki ismer.
A karácsonyi asztal, az áhítattal földíszített, az ünnepre fölkészített asztal, a szoba közepén, égő gyertyával, az oltár jelképe, a család összetartozásának bensőséges jelképe. Leginkább az alma, a dió, a méz és a fokhagyma telítődik a karácsonyi asztalon az ősi jelképek kisugárzó erejével.
A méhek, a szűzies életet élők, népünk hiedelemvilágában a Boldogasszony szívéből vagy a könnyeiből valók. Ők nem pusztulnak, ők is halnak, mint az emberek. Ezért készül a szentelt gyertya a méhek viaszából és nem faggyúból. Ezért kezdődik sok hagyományőrző helyen mézzel, mézbe mártott gonoszűző szerrel, fokhagymával a karácsonyi vacsora.
Az alma a tudás fájának termése, a bűnbeesésre emlékeztető jelkép, ugyanakkor az élet fájából sarjadzó vessző virága Mária, almája kisfia. Azért szoktak vidékünkön annyi részre felszelni egy almát, ahány családtag van, hogy a család, az almához hasonlóan, egységet képezzen.
Nagyanyámék Zentán, a hatvanas években, még búzát és szalmát is tettek egy szakajtóban az asztal alá, így készítve ágyat a Kis Jézuskának.
Jelképek sokasága veszi körül a születésnek, a kezdődő újnak, a megújulásnak, az emberi üdvtörténet központi eseményének ünnepét. Jelképek sokasága nyújt kapaszkodót az ünnepre készülő embernek.
Aki a Teremtőjével való igazi találkozásra készül.
Kellemes karácsonyi ünnepet kívánok kedves mindannyiuknak!
*Elhangzott 2015. december 17-én, 18 órakor, a csongrádi Nagyboldogasszony templomban)
