|
ZSOLTÁR
Hogyan zengjek dalt, Uram,
mikor felejtem a beszédet.
Ellenségeimet oly sokáig
távol tartottad tőlem,
meg őket nem ismerhettem,
fel ellenük nem fegyverkezhettem,
szavakkal, melyek nyílnál
sebesebbek és mérgük kígyók
mérgénél gyorsabban ölő.
Ezért üres magházak
az én gondolataim,
miket hiába ráz most
a pusztai szél keze.
Elszunnyadtam, Uram,
mint katona az őrségen.
Fülledt álmaimban hagytál engem,
nehéz étkek, csábos italok,
zsíros huncutságok között.
Magamra hagytál, Uram,
ahogyan magukra hagytad
a köveket a nagy hegyen,
vagy a homokot és mindenféle
porokat idelenn.
Ha nem látjuk egymást,
magunkba hogyan láthatnánk?
Jelenlétemmel magasztallak,
melyről mást gondolnak ellenségeim
és mást a barátaim,
de te tudod, mit jelent
az én szótlan gomolygásom, Uram.
|
